Roger Scruton, a kereszténység és a konzervatív megújulás

„Összességében, a külső és belső fenyegetéseket együttvéve, nehéz derűsen tekinteni az európai civilizáció jövőjére. Azonban amit mondtam, az korántsem a történet vége.”

Roger Scruton Az aggodalom templomai című írásában, amely a The Salisbury Review hasábjain jelent meg, a kultúra – különösképpen a civilizált világ kultúrájának – dekadenciájáról fejti ki diagnózisát. E megfigyelés az, amely talán leginkább közös origóként köti össze a konzervatív gondolkodókat a világ számos pontján. Scruton e kérdésfelvetése szoros párhuzamba állítható Oswald Spengler kultúrfilozófiai pesszimizmusával, aki a nyugati kultúra végső hanyatlását látta kibontakozni. Spengler világképében a civilizáció elkerülhetetlen agóniája rajzolódik ki, s ebből fakadóan az egyetlen racionális emberi magatartás a belenyugvás: részvétel saját kultúránk temetésén.

Scruton ugyanakkor nem fogadja el maradéktalanul Spengler végzetes prognózisát. The Future of European Civilization: Lessons for America című művében elismeri, hogy nehéz teljesen elvonatkoztatni a német gondolkodó jóslataitól a jelenkor bizonytalanságai között, ám ezzel együtt a javulás jeleit is érzékeli. Az aggodalom templomai című esszéjében például az angol gótikus telefonfülkékről írja, hogy azok az örökkévalóságot és a stabilitást szimbolizálják: a folytonosság és a rend apró, mégis beszédes lenyomatai.

A kortárs újbaloldali kulturális forradalom Scruton értelmezésében totális jellegű. Nem ismer határokat: a társadalmi intézményrendszer egészét, a szimbolikus rendet, a normarendszert, sőt még az életmód legintimebb szféráit is átalakítani kívánja. Nem pusztán változást, hanem forradalmat hirdet. A lét legapróbb „sejtjeit” is saját igazságrendszerének alárendelni törekszik, új tartalommal kívánja feltölteni azokat. Motivációja totális, és ezt nem is titkolja. A tradicionális gondolkodást metsző kritikával illeti, miközben cinikus könnyedséggel relativizálja mindazon érveket és legitimációs struktúrákat, amelyek a konzervatív hagyomány részéről az intézmények védelmét szolgálják.

Noha Spengler munkái gyakran a konzervativizmus körébe sorolhatók, mégsem hordozzák a keresztény világszemlélet sajátos morális dinamizmusát. Írásai egy konzervatív olvasó számára egyszerre lehetnek csábítóak és bénítóak: csábítóak, mert radikális őszinteséggel tárják fel a hanyatlás törvényszerűségeit, ám bénítóak, mert végső soron nem kínálnak mást, mint a beletörődést. Ez a magatartás azonban idegen a keresztény szemlélettől, amely szerint a halál nem végpont, hanem átmenet.

Scruton ezzel szemben így fogalmaz: „A kereszténység ereje abban rejlik, hogy a meggyőző áldozatra, és nem a diadalmaskodó csőcselékre épít. A pusztulással szemben a keresztény a megújulásra szavaz.” A brit gondolkodó pontosabban ragadja meg a kereszténység belső erejét, mint Spengler. A keresztény ember nem tekinthet az elmúlásra úgy, mint végső, visszavonhatatlan lezárásra. Ellenkezőleg: a feltámadás és az öröklét reményében él. Megítélésem szerint a konzervatív gondolkodás mögött is ennek az eszkatologikus távlatnak kell iránytűként állnia. Ennek hiányában maga a kultúra is magára maradna, még akkor is, ha ténylegesen a pusztulás szélére sodródott.

Scruton felismerése szerint az európai konzervativizmus kereszténység nélkül kiüresedik. A kereszténységtől megfosztott konzervatív gondolkodás kizárólag reagálni képes a világ folyamataira – innen ered a „reakciós” jelző. A konzervativizmusnak nincsenek utópiái, előre megrajzolt, elérendő végállapotai. A kereszténység az, amely tartalommal tölti meg a hagyomány és a tradíció puszta vázát. A család intézménye például az emberi történelem kezdeteitől jelen van, ám az a sajátos morális és szimbolikus jelentés, amelyet a konzervatív gondolat oly elszántan védelmez, a kereszténységben nyeri el valódi értelmét. A család így nem pusztán gazdasági vagy mechanikus egység, hanem a szeretet, az önátadás és a transzcendens értékek hordozója.

Nem véletlen, hogy a konzervatív érvrendszer gyakran idejétmúltnak, gazdaságilag nem rentábilisnak, kulturálisan pedig retrográdnak tűnik. Ezek az értékek azonban nem modern racionalitás vagy piaci kalkuláció mentén születtek meg. Pál apostol levelei sem gazdaságszervezési elveket rögzítenek, hanem a keresztény életforma normáit. A keresztény érvek végső soron mindig transzcendens természetűek, és magasabb rendű legitimitást hordoznak, mint a pusztán emberi racionalitás rendszerei.

Ezért a keresztény–konzervatív narratíva nem rendelheti alá magát annak az igénynek, hogy valamit csupán azért kell megvédeni, mert rentábilis, logikus vagy erős. Ezek legfeljebb kiegészítő érvek lehetnek. A konzervativizmus elsődleges életképességét a kereszténységből nyeri. Scruton egész életművét ez a látásmód hatja át. Még élete utolsó éveiben is – amikor egészségi állapota és társadalmi meghurcoltatása aligha adott volna okot bizakodásra – kereste a megújulás forrásait. Így ír: „Megemlíthetném az angol zeneszerzők biztató példáit, a katolikus fiatalok mozgalmát Olaszországban, a francia reakciót az iszlamista atrocitásokra, Odd Nerdrum körül a reprezentációs festészet újjászületését…” Ezek a példák mind azt mutatják, hogy Scruton a kultúrában és a művészetben a regeneráció reális lehetőségét látta.

A kultúra jelentőségének felismerése kulcskérdés a konzervatív gondolkodás számára. A kulturális áramlatokkal szemben nincs hadsereg, amely tartósan megállíthatná őket, nincs bíróság, amely végérvényesen elítélhetné őket, és nincs intézmény, ahonnan véglegesen kitilthatók lennének. A kultúra átjár minden határt, minden rezsimet és közösséget. A konzervatív oldal sokáig abban a hitben élt, hogy a baloldali kulturális áramlatok politikai eszközökkel megfékezhetők. Nem számolt azonban a kultúra szerves és komplex természetével.

A Konzervatív lelkiismeret című esszéjében Scruton a társadalmi leépülést vizsgálja, mégsem enged a rezignációnak. A költészetben, a zenében, a szent szövegekben, a közösségi társulásokban és az intézményalapítás ösztönében látja meg a remény tereit. Felhívása egyértelmű: „az élet több a politikánál.” Ez a mondat különösen a konzervatív közösséghez szól, arra ösztönözve, hogy újraépítse azokat az élettereket, amelyeket már elveszettnek hitt.

Michael Oakeshott szerint a konzervativizmus nem ideológia, nem „izmus”, hanem gyakorlati bölcsesség. Valódi ereje a mindennapi cselekvésekben nyilvánul meg. Scruton ezt így fogalmazza meg: „A konzervativizmus az örökség és a gondnokság filozófiája; nem herdálja az erőforrásokat, hanem arra törekszik, hogy gyarapítsa és továbbadja azokat.” A konzervatív erény tehát nem puszta elmélet, hanem morális kötelezettség is, amely a tettekben válik valósággá.

A hagyomány nem válhat múzeumi tárggyá, nem zárható üvegbúra alá. Nem egy poros relikvia, amelyet időnként leemelünk a polcról. A konzervatív gondolat csak akkor maradhat élő, ha szerves része a mindennapi életnek. Nem pusztán megmagyarázni kell, hanem megélni. Ebben rejlik valódi ereje – és talán túlélésének záloga is.