Hírek

2021.07.13. 15:35

Interjú Csisztu Zsuzsával

Dr. Csisztu Zsuzsa tornászbajnoknő, a MSÚSZ (Magyar Sportújságírók Szövetsége) első alelnöke, a MOB (Magyar Olimpiai Bizottság) tagja, népszerű televíziós sportújságíró és a AIPS (Nemzetközi Sportújságíró Szövetség) végrehajtó bizottsági tagja a sportújságírók napja alkalmából rövid interjúnk keretein belül nyújt betekintést a szakma világába
 

 

Scruton: Húsz évet töltöttél a torna világában. Akkoriban hogyan viszonyultál a sportújságírókhoz? Volt, amikor esetleg kellemetlen helyzetbe kerültél a sajtósok miatt?

Csisztu Zsuzsa: Igazából akkoriban az számított „kellemetlen helyzetnek”, ha igazságtalanul értékelték a produkciómat és gyakorlataimat. Nem létezett bulvármédia, vagyis alapvetően szakmai támadások érhették az embert, de azok is tudtak fájni. Ugyanakkor kitűnő kollégák is dolgoztak akkoriban, Boda Ildikó vagy Gyulai István, akik nagyon értették a sportot, vagyis s sportszakmát, és ez szerintem volt és maradt is a vezérelv a hivatásunkban.

SCR: A sportolói karrieredet hogyan váltotta fel az újságírás? Mi indukálta a döntésedet, volt esetleg olyan személy, aki inspirált téged arra, hogy ezt a pályát válaszd a későbbiekben?

CS.ZS.: Édesanyám adta be a jelentkezésemet az akkori pályabelépő pályázatra, a kor „sportriporter kerestetik-jére”, amíg én kint versenyeztem a szöuli olimpián. Én eleinte nem is értettem mit szeretne ezzel, és ugyan elmentem a válogatóra és a fordulókra, de még aktív, válogatott tornászként még alig láttam bele ebbe a szakmába. Ahogy az első alkalmak során szakkomentátorként kaptam kisebb feladatokat, nagyon megtetszett a munka, és amikor később az Egyesült Államokban ösztöndíjasként szakot választhattam, akkor a nemzetközi kommunikáció és televíziózás szak mellett döntöttem, ami meghatározta a későbbi sorsomat, csakúgy, mint az első felkérésem a barcelonai olimpia szakkomentátori feladataira, amely olyan jól sikerült, hogy Vitray Tamás státuszt ajánlott a Telesportnál.

SCR: Magyarországon nagy hagyománya van a sportújságírásnak. Kik voltak azok, akik segítettek neked elsajátítani a sportújságírás fortélyait?

CS.ZS.: Sokat köszönhetek Vitray Tamásnak, aki sok más fiatallal, Hajdú B. Istvánnal, Faragó Richárddal, Horváth Ferivel és még sokakkal együtt akkoriban elkezdhettünk a Telesportban dolgozni. Sokat tanultam a néhai Kovácsi László rovatvezetőtől, rendezőktől, vágóktól, és főleg a sportolóktól és riportalanyaimtól, akik iránti érdeklődésem sosem lanyhult egy pillanatra sem.

SCR: Abban az esetben, ha nincs magyar finalista egy-egy versenyen, uralható a pártatlanság a felfokozott hangulatban, vagy titkon te is drukkolsz a versenyzőknek?

CS.ZS.: Az ember persze valahol szurkoló is, de a tájékoztatás szakmaisága kell, hogy az első legyen, ugyanakkor a sport egy érzelmekkel teli műfaj, ma már egyáltalán nem baj, ha az ember kicsit beleadja a közvetítésbe saját magát és az egyéniségét is.

SCR: A sporteseményeken, például egy olimpiai faluban a sportújságírók mennyire vegyülnek a sportolókkal? Együtt mozog ilyenkor a két világ, vagy abszolút külön van kezelve?

CS.ZS. Nos, sajnos egyre szigorúbb a szabályozás, hogyan és hol kerülhet a sportoló közelébe az újságíró. Rióban még volt alkalmam meglátogatni a magyar sportolókat a faluban, de idén, Tokióban, főleg a buborékban rendezés szigorú szabályai miatt ez teljesen lehetetlen.

SCR: Melyik volt a legélesebb helyzet a pályád során? Fel tudsz idézni nekünk egy olyan komikusabb jelenetet, amire jókedvűen tekintesz vissza?

CS.ZS.: Számos éles helyzet volt, de talán az egyik legemlékezetesebb, amikor nem tűnt fel, hogy egyedüli nőként mentem be férfi operatőr kollégámmal a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapatának öltözőjébe és az egyik játékos elkiáltotta magát, hogy „nő az öltözőben”, s mivel 1996-ot írtunk, ez akkoriban nem volt megszokott. Nos, amikor Magiccal később interjút készítettem alig értem fel, de azokért a gondolatokért, amiket tőle hallottam, s amiket megoszthattam a nézőkkel, minden furcsaság megérte.